Hétfői mottónk: Avagy fogsz te meccset elveszíteni! (Forrás: Bereczki Orsolya, Balmazújváros)
Ha valaki már a címet sem érti, annak megnyugtatásul közlöm: nincs egyedül. Kis túlzással az egész világ értetlenül állt ma a magyar csapat teljesítménye előtt.
Hogy lehet az, hogy egy piciny ország, ahol a legfiatalabb klasszis focista is már bottal jár és csak pépeset eszik, végigveri az egész mezőnyt, nem tisztelve sem származást (Anglia, a futball hazája), sem méretet (Hollandia, ahol a lányok magasabbak, mint a mi fiaink)?
De kezdjük az elején.
Urak voltunk, az biztos: délben játszottuk az első mérkőzésünket, ahol fiaink könnyedén kerekedtek felül Svájc csapatán.
Magyar honfitársaink, ne aggódjatok! Megfizettünk az összes szenvedő frankhitelesért, minden elvesztett otthonért mi, a hajléktalanok! Úgy vertük őket vissza trezorjaik árnyékába, hogy többet nem jönnek még a Kárpátok közelébe sem!
Három órával később Angliával léptünk pályára. Mindenki elkötelezett volt mindkét oldalon. Hat-három, gondoltuk mi, és mosolyogtunk. Three to six – gondolták az angolok, és szúrósan néztek ránk.
Keményen kezdtek, technikásan, erősen, de mi álltuk a sarat. Az első gólt ugyan mi kaptuk, de ez volt az utolsó is egyben.
Innentől kezdve – kezdeti meglepetésünkből felocsúdva – egyre csak szórtuk a gólokat, átlagosan kétpercenként egyet, így a végeredmény… a végeredményt a kommentekben kérjük.
Az első helyes megfejtő (aki nem lehet csapattag, sem edző vagy menedzser, és Pál Attila sem) jutalma egy dedikált mez!
15:20-kor a szimpatikus dán lányok érkeztek, hogy aztán ugyanolyan szimpatikusan, de kicsit megizzadva és kifáradva távozzanak.
Szerettük őket, ők is szerettek minket annak ellenére, hogy 9 gólt kaptak, miközben csak 1-et rúgtak. Azonban annyira talán már ismeritek a HWC-t, hogy tudjátok, nem csak ez a fontos… ami igazán fontos, a szemnek láthatatlan, nem az eredményjelző táblán, hanem a csapatban, a szellemiségben, a küzdésben található meg. Persze mindez merő buziskodás lenne, ha nem mi nyertünk volna, így azonban elmegy. Ugorjunk.
18:40, utolsó mérkőzés. A nap lemenőben, a hőmérséklet 24 fok. Jönnek a holland lányok. Magabiztosak, vidámak, elszántak. Mellettük a focistáink kislányoknak tűntek, mind a centik, mind a kilók tekintetében. De a pályán mindez nem számít. Ami számít, az a 4 gól, amivel Üveg megszórta a kapujukat az első 5 percben.
Ami számít, az az okos játék, Orsi firnyákos passzai, Anita kökemény szerelései, Vanda macskareflexei a kapuban, Kinga cselei, Kata villámgyors irányváltásai… „Exceptional team” mondta az ausztrál bíró, Harry, akiról már tegnap is olvashattatok. És itt most be is fejezem, nem szállunk el, hanem továbbra is tesszük, amit eddig: játszunk szívvel-lélekkel, magunkért és értetek is.
Hajrá Magyarország!